34. Fejezet: Ha van olyan, hogy kapcsolat

Rengeteg kimaradás, billentyűzetáztatás és Tumblr Fanficek olvasása után itt lennék, és ez életem leghosszabb bejegyzése.

Már az elején döbbenet volt a szóközökkel együttes 8044 karakter, de SPACE nélkül is 6817 karakterrel büszkélkedhetett a Word. Szóval, élvezzétek, és még itt is, igaz, hétfőn volt, de Nagyon Boldog Szülinapot szeretnék kívánni Pintér Ádámnak, aki egy nagyon fontos személy az életemben :)

34. FEJEZET - HA VAN OLYAN, HOGY KAPCSOLAT

Ismét rohanok. Fejvesztve futok, a lábam pedig annyira béna, hogy nem bírja a futást, ennek következtében a földre rogyok. Nem, az nem lehet, hogy itt a vége. Megpróbálok négykézláb mászni, de a térdem nem engedelmeskedik, és a kissé vizes avaron csúszkál. Kiskoromban tudtam, éreztem, hogy ebből baj lesz. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nekem kimaradt a négykézláb mászás, nem tudtam egy métert se megtenni a térdeimen. Viszont kúszni annál inkább tudtam. Ez az. Ez lesz a megoldás. Használtam a karomat, jó, talán még a fejemet is, ebből jött az, hogy csupa sár lett a hajam. Már jutottam tíz méterre, mikor a bal kézfejem mellé fúródott egy késpenge. Ajaj. A hátamra fordultam, de valószínűleg nem voltak jó formában a reflexeim, mert csak egy tőrt láttam felém repülni, és...

- Úristen neee! - üvöltök fel, és megtapogatom körülöttem a terepet. A sziklaszirt egy füves részén fekszem, végre a normális, megszokott hibbanti ruhámban. Felülök, hogy többet is lássak, az alkaromra támaszkodom. A nap délfelé lehet, teljes szélcsend, vagy negyven fok, június lévén nálunk ez így is újdonság, mert általában még júliusban, ami a legmelegebb hónapunk, is a csúcs huszonöt fok, nem hogy negyven egyből.

- Mi... Folyik... Itt - döbbenek le a kelleténél talán kicsit hangosabban, mert a hátamnál kapálózást érzek. Fel akarok állni, erre egy kéz belemarkol oldalról a ruhámba, aztán egy másik kéz is, és egy harmadik is (na, jó, azért az nem), visszahúznak a földre, végül a karok megfeszülnek, közelebb húznak egy súlyt, majd megnyugszanak, elernyednek, és újra nem mozdulnak. Megnézem, ki az. Tasma fekszik mellettem, és valamit nyünyög. "Nem akarja, hogy elmenjek", gondolom. Visszadőlök, mire érzékeli, hogy ember a fűben, még közelebb jön, most már átölel az a bizonyos kéz. Megsimítom a fejét, majd rájövök, mennyire szeretem összekócolni az ember haját, és akcióba lendülnek az ujjaim: csavargatom a tincseket, borzolom a hajszálakat, mindent csinálok azzal a hajjal, amit el lehet képzelni. Tasmának úgy tűnik, nem tetszik a dolog, mert felül, fölém hajol, a szemöldökei mérges pózt vesznek fel, majd megkérdezi:

- Játszunk, kishölgy?

Mélyen a szemébe nézek, nem engedem, hogy hasson rám az a jégkék szempár, amibe annak idején belezúgtam. Állom a tekintetét, pislogás nélkül meredek az arcába, ami valljuk be, elég idegesítő tud lenni. Elengedek egy halvány mosolyt, majd a tenyeremet az arcára helyezem, elkezdem tolni, mígnem fel nem ülök, de a kezem még mindig az arcát nyomja. Valószínűleg megérzi, hogy mire készülök, mert vad kapálózásba kezdd, de semmi esélye, a kezem erős, nyomja el magától a blokkolni kívánt dolgot, a másik kezemmel a haja felé nyúlok. Elfordítja a fejét, előrehajol, lefogja mindkét kezemet, a földre taszít, ijesztően közel hajol, és a fülembe súgja:

- Vesztettél.

- Jól van, nyertél - adom meg magam, egy puszit nyomok a karjára, mire enged a szorításon, pont annyira, hogy ki tudjam bújtatni a kezemet, a nyaka köré fonjam, majd magamat felhúzva megcsókoljam. Ő viszonozza a gesztust, és ajkamra tapadva felvesz a földről.

Aha. Ez volt kemény négy éve. Azóta mindannyian felnőttünk, Tasma meg... szinte már azt sem tudom, ki az. Átvágott. Hogy hamar rájöttem? Nem. Két évig tartott, míg vége lett a nagy őrületnek, kiderült, hogy tényleg az, akinek először hittem: egy nőcsábász. Semmi komoly szándéka nem volt, egyszerűen villogni akart velem: egy kiegészítő voltam az oldalán. A 17. életévem betöltése utáni pár napban kezdtem megvilágosodni, az egész leginkább akkor tudatosult bennem, mikor a kelleténél kicsit... vadabb akart lenni. Akkor vontam kérdőre, és akkor köpettem ki vele a teljes igazságot. Persze több se kellett nekem, és két lábbal rúgtam ki őt a házból, úgy, hogy szerintem meg sem állt a falujáig. Az után az eset után magamba zuhantam, magamat okoltam, hogy milyen szánalmas vagyok, hogy bedőltem neki, de szerencsére nekem vannak a legeslegjobb barátaim, akikre mindig számíthatok, így nem maradhatott ki az Asztrid-féle léleköntés, a Halvér-módi "áztassuk szét a könyveket"-nek nevezett olvasás, a testvéri "próbáljuk meg feldobni, mert nincs jól" pillanatok, és a Takonypóc-profilú felvidítás, ami teljes mértékben az ölelgetésről szól. Esküszöm, ennyit még azt a trollt sem ölelgettem két éven keresztül, mint Takonypócot csupán pár hétig. De esküszöm jól esett. Szerencsére két-három hét alatt kilábaltam belőle, és most már csak emlékfoszlányként lebegnek azok a napok a szemem előtt. De már ez is újabb két éve volt. Ma már egész más a helyzet: Asztrid és Hablaty a sok vita és nézeteltérés ellenére kibékültek, ami szerintem marha nagy mázli, két okból is: Az egyik, hogy Hablaty leszállt rólam, a másik pedig, hogy NEKIK jó. És a békülés óta teljesen odavannak egymásért. Jól is teszik, ráadásul, ha minden igaz, valami nagy dolgot terveznek, de azt már nem mondták, hogy mit. Takonypóc mellett Halvér is rám szállt, ezért a helyzet csodálatos: egész álló nap rajtam veszekednek, szét akarnak szedni, hogy "márpedig vele megyek". De miért pont én? És hol van Alice? Ja, őt időközben elhagytuk, átpasszoltuk Daguréknak, akik örültek neki, és villogtak vele, mint hadizsákmány. Kedvesek vagyunk, tudjuk. Mostanában sem unjuk a fejünket, ugyanis együttes erővel megalkottuk a sárkányversenyt. Szintet léptünk, mert az egész szigetet átalakítottuk, mindenféle szerkentyűt, és végül odáig jutottunk, hogy a héten minimum ötször az egész falu azt bámulja, hogyan dobáljuk egyik birkát a másik után. Azt mondanák mások, hogy ez illegális, de mi tettünk róla, hogy ne legyen az. Persze van egy alapfelállás: Halvér és Takonypóc nekünk adja a birkákat, Asztrid szerez magának két-három birkát, majd a fekete bárányt, ami 10 pontot ér, míg a többi, sima fehér birka csak egyet-egyet, mindig Asztrid viszi. Egyszer sikerült nekünk győzni, és majdnem még egyszer, de Takonypóc mindenképp be akarta dobni nekem, csak Asztrid és a mi birkagyűjtőnk egymás mellett van, és Asztridéba dobta be. Így Asztrid győzött, a sikerszériáját hónapok óta lehetetlenség megtörni.

A minap épphogy felkelek, Fafej berúgja az ajtómat, és egy halom virágot dob a képembe.

-Takonypóc ajándéka - közli monoton hangon, én pedig jobban szemügyre veszem a növényeket: rózsaszín, vörös és fehér: ezek a színek jellemzik a csokrot, az egész rózsákból és tulipánokból áll össze. Takonypóc kicsit sem ismer: a színekből inkább a feketét szeretem, és a zöldet, nem a kislányoknak való pinket. A virágoktól meg egyenesen frászt kapok: utálom őket, és be kell, hogy valljam, a legtöbbjükre allergiás vagyok.

-Egy újabb adag környezetpusztítás Takonypóctól - dobom a sarokba a köteget, amire Böff és Töff azonnal lecsapnak, veszekednek a szirmokon, ami végül úgy is egy helyre megy. Fafejre nézek, aki a sárkányunkon tartja a szemét, mikor a szája végei felfelé húzódnak, akaratlanul is elmosolyodok; néha jó érzés nézni a bátyádat, amikor mosolyog, mert erőt ad, és téged is vigyorgásra késztet. Kimászok az ágyból, a testvérem mögé lopózok, átölelem a nyakát, és a hajába fúrom a fejem. Az előttem álló személy érzékeli az érintésemet, megfordul, nekem pedig nem kell rá felnéznem, mert egy magasságban vagyunk.

-Ártott neked a virág - nevet, egy puszit nyom a homlokomra, majd elindul a fürdő felé. Ösztönösen én is arra fordulok, nem hagyhatom, hogy elfoglalja, megindulok felé, mire meghallja a lépteimet, és rohanni kezd. Egyszerre érünk az ajtóhoz, feszegetjük, de sehogy sem akar kinyílni, teljesen megértem szerencsétlen ajtót, ha egyszerre ketten húzzák, más szögből, akkor persze hogy nem nyílik ki. Jó pár percig dulakodunk, csak nem nyílik ki az a fránya tákolmány. Húzzuk-vonjuk, míg egy kattanásra lesznek figyelmesek a hallásérzékelőim, és oldalra pillantok: Fafej kezében maradt a kilincs. Riadtan rám néz, a kilincset nézegeti a markában, ahogy én is, felpillantok rá, majd eszeveszett nevetés fog el mindkettőnket. Hogy lehetünk képesek erre? Úgy döntök, kihagyom a piperét, és inkább a ruhákra fogok összpontosítani. A szekrényemhez sétálok, kinyitom, kiszedem a megszokott ruhámat, felfeszegetem magamra, a hajammal kezdek valamit, végül elégedetten a tükörbe meredek, és farkasszemet nézek magammal. Van egy furcsa érzésem, mégpedig, hogy ma valami olyan fog történni, ami megváltoztatja az életemet; a nézőpontomat; a világot körülöttem. Míg én elkészülök, Fafej megszereli a kilincset, felvesz valamit, és öt perc elteltével elindulhatunk. Azonban mikor kiléptünk, a mindenhol nyüzsgő tömeg helyett mindenkit a Nagy Csarnoknál látunk. Baljósan egymásra nézünk, és az épülethez sietünk. A vikingek kilencven százaléka sír, meghökken, vagy épp lehajtja a fejét, és ahogy egyre beljebb furakodunk, meglátjuk az okát: egy sír, virágok százai, a koporsó oldalán pedig egy feketébe öltözött Hablaty. A terem végében megtaláljuk Takonypócot és Asztridot, akik szintén a megszokottnál feketébben virítottak.

- Mi történt? - böködtem meg Asztrid vállát, mire könnyes szemekkel megfordult, a vállamra tette a kezét, és mélyen a szemembe nézett. 

- Semmi. - Asztrid lassan mosolyra húzza a száját, nekem pedig a sokktól egy szó sem jön ki a számon; hagyomány, hogy évente egy koporsót a Nagy Csarnokba teszünk, és pár percig sírva, néma csendben emlékszünk meg Senkiről. Bizony, nekünk az egyik istenünk Senki, aki senki volt. Tudom, nem vagyunk normálisak, de hát tisztelni kell a hagyományokat.

A megemlékezés után sárkányra szállunk, ideje felfedezni a terepet. A levegőben szállva szabadnak érzem magam, ezért azon a vékony cipzárhátnyakon megpróbálok elfeküdni, és élvezni a szelet. Böff és Töff ismernek annyira, hogy tudják, hogy szokásom ez, és még jobban figyelnek az útra. Lehunyom a szemem, és élvezem, ahogy a nap meleget ad, és átfűt testben és lélekben egyaránt. Mikor kinyitom a szememet, a bolyhos bárányfelhők tárultak a szemem elé, és persze a csodálatos kék ég. Így nem érzem jól magam, nem szeretek feküdni, ezért fejjel lefelé fordulok, úgy lógok a semmibe. Fafej lenéz hozzám, érdeklődik a jóllétemről, én pedig biztosítom, hogy nincs kedvem kidobni a taccsot. Jó sokáig kémleljük a felhős eget, míg visszamegyünk a faluba sötétedés után. Az unalom a tetőfokára hág; semmit sem kezdek magammal, egyszerűen vonszolom magamat a poros úton, mikor egy eddig ismeretlen hangra leszek figyelmes. Körülbelül az összes vikingnek tudom a hangját, azonban ez a hang: ez más. Nem vikinghang; dallamos, lágy, és gyönyörű férfihang. Ilyet még nem hallott a világ, hogy valaki hangját gyönyörűnek nevezzem. Elindulok a hang irányába, keresve a gazdáját, és ahogy egyre közelebb sétálok, annál szebben csengenek a szavai. Egy házhoz érek, ahol már nagyon erősen jön a zaj, gondolom, mögötte van, akit keresek. De mikor a ház mögé nézek, azt a hangot leminősítettem egyszerűen szépre, mert a látvány az, ami a gyönyörűnél is gyönyörűbb: Fekete haj, elragadó nagy barna szemek, és annyira szép karok... Esküszöm, elolvadok. Erős karok, mit beszélek, és most lehet, hogy óvodásan fejezem ki magamat, de úristen, mik azok az izmok?! Hogyha egy magában lennénk, akkor a szemeim helyén szívecskék lennének, felvenném a cicafejet, és csapdosnék a kezeimmel magam körül, mintha el akarnék szállni. 

-  Keresel valakit? - jön egy hang mögülem, én pedig kizökkenek az álomvilágomból, és látom, hogy a keresett fiú nincs a helyén. 

- Nem, én csak... - fordulok egyet a tengelyem körül, de a mondatomat, amivel valószínűleg leégettem volna magamat, nem tudtam befejezni, ugyanis az illető, akit előbb olyan nagy hévvel bámultam, előttem áll teljes életnagyságában. Azt azért megjegyzésként idepöccintem, hogy a személy vagy huszonöt centivel magasabb volt nálam, úgyhogy fel kellett emelnem a fejem egy picit, hogy az arcát láthassam. Úristen, de szép arca van. - Szia - hebegtem, a döbbenettől csak ennyit tudtam kinyögni, egy lépést hátráltam, hogy képes legyek nagyobb szemszögből nézni az elém táruló látványt. 

- Szia - mosolygott a srác, valami elbűvölő volt, ahogy hófehér fogait megvillantotta. - Eret - nyújtotta a kezét, egy pillanatig pattogott a szemem az ő tekintete és a keze között, majd megráztam a kezét a lehető leghatározottabban. 

- Kőfej - nézek teljesen a szemébe, és ha én valakinek a szemébe nézek, az csak négy dolgot jelenthet: - tetszik/- a bátyám/- szimpatikus/- egy kecske. A második és a negyedik helyből ki van zárva, mert biztos nem Fafej, és nagyon ajánlom, hogy ne legyen emberbőrbe bújt kecske, netán egy kecske által irányított robot. És az egyes és a hármas pont egyértelmű: iszonyat szimpatikus, és nagyon tetszik. - Öhm... Figyeeeelj... Nekem mennem kell... Szia! - intek, majd gyorsan elhúzom a csíkot, mielőtt elszólom magam, és valami orbitális hülyeséget mondok. Gyomorgörccsel fekszem le, még lógni sincs erőm, egyszerűen annyira magával ragadott ez az egész.

xEgy hónap múlvax

Eret teljesen beépült az életünkbe. Kapott egy totál klassz sárkányt, akit Fejtörőnek nevezett el, megtanult mindent, beilleszkedett, és szerintem 25 éves korára felnőtt a viking léthez. Igen, nagyon sok mindent megtudtam róla ebben az egy hónapban, és az is beletartozik, hogy bizony keményen 5 évvel idősebb a legtöbbünknél. Korábban nem volt egy megszokott viking, egy komplett, sőt, benga hajója van, egy csapat majommal, akik mind engedelmeskednek neki, szóval nagyon király élete volt eddig is. Valahogy kitudódott, hogy beleestem, nem a pocsolyába, hanem Eretbe, és az óta olyan furcsa az egész: máshogy néz rám; nem úgy, mint a kezdetkor. Egyre jobban megismerem, egyre jobban a közelemben akarom tudni. Fáj, hogy nem néz rám máshogy, csak egy barátként; egy sima barátként. Szükségem van rá.

Az ablakon bámulok kifelé, nézem a Holdat, ahogy olyan boldog a sok csillaggal, majd kis mesébe kezd az agyam, ahogy elképzelem, hogy a Hold Eret, a csillagok mind lányok, és mindannyian körbe-körbe enyelegnek körülötte, és én, millió fényévre kínlódom magammal. Hirtelen egy csapat füstlehető száll az arcomba, és köztudott, hogy nagyon félek a füstlehelőktől. Egy óriásit sikítottam, hátraestem, rákjárásban a sarokba húzódom, és összegombolyodom, hogy ne lásson meg senki. Kopogást hallok az ajtó felől, és halálra rémülök, de nagyon tapló lennék, ha nem nézném meg ki az. Ideje véget vetni a szenvedéseimnek, és hidegvérrel odafáradni az ajtóhoz. A baseball ütőmmel. Felkapom a farúdat, a végét szorongatom, és lassan az ajtóhoz lopózom. "Most ki fogom nyitni, és ki fogom nyírni" futkosnak a gondolatok az agyamban, és mikor a kezemet a kilincsre helyezem, lehunyom a szemem egy pillanatra, majd kinyitom, vele egy időben az ajtót is.

- Ne ölj meg azzal a baseballütővel, kérlek! - ordított fel Eret, én pedig gyorsan eldobtam az ütőt, a kezemet hátrafogtam, és zavartan mosolyogtam.

- Nem állt szándékomban... Csak nagyon megijedtem - csavargatom meg az egyik kilógó hajtincsemet, mert magamhoz képest eléggé kínos bevallani, hogy félek valamitől. Pedig van össz-vissz két dolog: minisárkányok és injekciós tűk. Ha csak azokra a vékony tűkre gondolok, kiráz a hideg, és ha olyanra kerül sor, akkor el is ájulok tőle. - Amúgy - nézek rá, abbahagyva a hajcsavarást, nem vagyok én csavarógépezet - mi járatban?

- Csak hallottam egy velőtrázó sikítást - néz a szemembe, a kezeit ráteszi a vállaimra, majd halál komolyan megkérdezi: - Minden oké? 

- Persze - erőltetem ki a választ a számon, ami gondolom nagyon nem volt hihető, mert Eret elmosolyodik, karon ragad, és elindulok, amerre vezet. Egy számomra ijesztően ismerős helyre vitt, de sehogy sem tudok rájönni, hogy hova. Azok a kövek, a fű, a tölgyfa a szélén: ez bizony a Sziklaszirt. Hirtelen emlékrohamot kapok, elöntik a fejemet a berögzült események: Az a sok kirohanás ide és sírás, Takonypóc csókja, Rex csókja, mérgelődés, csapkolódások, beszélgetések, Tasma-sztorik... Jézusom, mennyi emlék.

- Minden oké? - kérdezi ismét Eret, miután én lerogyok a fűbe, és nézem a sápadt Holdat, miközben kifut minden vér az arcomból. Felnézek a fiúra, majd vissza a fűszálakra, amik a nyáresti széltől billegtek jobbra-balra, majd meg-megállnak, és újrakezdik a folyamatot.

- Hogyne - pillantok fel ismét rá -, csak eszembe jutott sok-sok emlék. - Eret kíváncsian fürkészi az arcomat, leül mellém, kezét ráteszi az enyémre, és felém fordul.

- Meséld el őket... Hátha úgy könnyebb. - Hitetlenül fordítom el a fejemet, és nézek bele abba az igéző barna szempárba. Hihetetlen, hogy pont ŐT érdeklik az emlékeim. Miért? 

- Biztos hallani akarod őket? - kérdezem meg, mert nem vagyok biztos benne, hogy fültanúja akar-e lenni az itt történt szenvedéseimnek. Eret bólint, én pedig elkezdek mesélni. Szavakba öntöm a sírásaimat, elmesélem, ahogy Takonypóc és Rex megcsókolt, és a sírás elfojtásával elregélem neki a Tasma-történeteket. Eret csendesen, és bólogatva meghallgatott, majd ránézett a Holdra, még mindig a kezemet fogva. 

- Tényleg nagyon durva hely ez a sziklaszirt - ért egyet velem, feláll, és engem is felhúz magával. - Figyelj - fordul felém, és komolyan a szemembe néz -, lehet, hogy ez egy brutálisan kínos dolog lesz, de képzeld, a fiúk is szoktak álmodni - ezen elnevetem magamat, mintha nem tudnám. - Ez történik velem egy hete. Ne ijedj most meg, de rólad álmodok. És azon kapom magam, hogy... - látom rajta, hogy zavarban van, nyilván kínos neki elmondani a dolgot. A vállára teszem az éppen szabad kezemet, és belenézek a szemébe.

Annyira SWAG vagyok. Rajztudásom művészi. Este 11-es. 

- Nyugi, vegyél egy nagy levegőt, és mondjad. Előttem ne légy zavarban - ejtek el egy kisebb mosolyt, mire nyel egyet, és száját az enyémre tapasztja. A sokk csak úgy elönti a fejemet, hirtelen elvesztem a fejemet, és visszacsókolok. Egy szélfuvallat azonban visszazökkent minket a valóságba, mindketten eltávolodunk egymástól, lehajtjuk a fejünket, és elmosolyodunk. 

- Istenek, Kő... Sajnálom - sajnálkozik Eret, én pedig felnézek rá. 

- Viccelsz? - lépek mellé, és felemelem a fejét. - Ezt akartad mondani? - kérdezem komolyra fordítva a szót. Eret bólint, megsimítja a karomat, és elsétál. Utána nézek, majd kínosan elmosolyodom. Aztán ismét visszatérek az életbe, és Asztrid házához sietek. Kopogok az ajtón, mire Asztrid félkómásan kinyitja, és érdeklődik, mit akarok. Amikor kiejtem a két F-et (vagyis Fontos Férfidolog), azonnal éberebb lesz, mint tizenkét óra alvás után, és behúz a házba. 

- Mesélj el mindent - ültet le az asztalához. - Mindent tudni akarok. - Én pedig belefogtam a mondókámba, és mikor annak a csóknak is nevezhető izéhez érek, Asztrid felpattan, és ijesztően közel hajolva, hisztérikus hangnemben megkérdezi: - TE MEGCSÓKOLTAD ERETET?!

- Nem, Ő kezdte - tettem fel a kezemet, mert nekem szándékomba sem... Mit beszélek, mindig erre vágytam, és most megtörtént. - De semmi extra nem volt, csak adott egy puszit - túrok bele a hajamba. 

- A szádra? - Asztrid úgy néz rám, mintha azt hinné, hogy meg vagyok zakkanva. - Szerinted az, hogy valaki egy szó nélkül a szádra tapad, az egy szimpla puszi?! 

- Asztrid! Velem történt meg, de mégis te vagy lesokkolva - nyugtatom le a barátnőmet, mert semmi oka az idegeskedésre, arra inkább nekem van indokom.

- Jól van. De ez akkor is furcsa - gondolkodik el. - Először nem foglalkoztatod, aztán rád se hederít, most meg hirtelen megcsókol? Furcsa ez a tag. 

- Az tagadhatatlan - rázom a fejemet. 

- Szerintem menj haza, és pihend ki ezt az egészet - adja az instrukciókat Asztrid, kitessékel az ajtón, és egészen a házunkig tol, ott kinyitja az ajtót, belök rajta, és rám vágja az ajtót. Tagadhatatlan, hogy nagyon ideges miattam. Utálja Eretet, és félt tőle a kezdetektől fogva. De mi lesz ebből? Ám gondolkodásra semmi idő, mert valaki hátulról rám ugrik, én pedig elterülök a padlón.