Rengeteg kimaradás, billentyűzetáztatás és Tumblr Fanficek olvasása után itt lennék, és ez életem leghosszabb bejegyzése.
Már az elején döbbenet volt a szóközökkel együttes 8044 karakter, de SPACE nélkül is 6817 karakterrel büszkélkedhetett a Word. Szóval, élvezzétek, és még itt is, igaz, hétfőn volt, de Nagyon Boldog Szülinapot szeretnék kívánni Pintér Ádámnak, aki egy nagyon fontos személy az életemben :)
34. FEJEZET - HA VAN OLYAN, HOGY KAPCSOLAT
Ismét rohanok. Fejvesztve futok, a lábam pedig annyira
béna, hogy nem bírja a futást, ennek következtében a földre rogyok. Nem, az nem
lehet, hogy itt a vége. Megpróbálok négykézláb mászni, de a térdem nem
engedelmeskedik, és a kissé vizes avaron csúszkál. Kiskoromban tudtam, éreztem,
hogy ebből baj lesz. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nekem kimaradt a
négykézláb mászás, nem tudtam egy métert se megtenni a térdeimen. Viszont
kúszni annál inkább tudtam. Ez az. Ez lesz a megoldás. Használtam a karomat,
jó, talán még a fejemet is, ebből jött az, hogy csupa sár lett a hajam. Már
jutottam tíz méterre, mikor a bal kézfejem mellé fúródott egy késpenge. Ajaj. A
hátamra fordultam, de valószínűleg nem voltak jó formában a reflexeim, mert
csak egy tőrt láttam felém repülni, és...
- Úristen neee! - üvöltök fel, és megtapogatom
körülöttem a terepet. A sziklaszirt egy füves részén fekszem, végre a normális,
megszokott hibbanti ruhámban. Felülök, hogy többet is lássak, az alkaromra
támaszkodom. A nap délfelé lehet, teljes szélcsend, vagy negyven fok, június
lévén nálunk ez így is újdonság, mert általában még júliusban, ami a
legmelegebb hónapunk, is a csúcs huszonöt fok, nem hogy negyven egyből.
- Mi... Folyik... Itt - döbbenek le a kelleténél talán
kicsit hangosabban, mert a hátamnál kapálózást érzek. Fel akarok állni, erre
egy kéz belemarkol oldalról a ruhámba, aztán egy másik kéz is, és egy harmadik
is (na, jó, azért az nem), visszahúznak a földre, végül a karok megfeszülnek,
közelebb húznak egy súlyt, majd megnyugszanak, elernyednek, és újra nem
mozdulnak. Megnézem, ki az. Tasma fekszik mellettem, és valamit nyünyög.
"Nem akarja, hogy elmenjek", gondolom. Visszadőlök, mire érzékeli,
hogy ember a fűben, még közelebb jön, most már átölel az a bizonyos kéz. Megsimítom
a fejét, majd rájövök, mennyire szeretem összekócolni az ember haját, és
akcióba lendülnek az ujjaim: csavargatom a tincseket, borzolom a hajszálakat,
mindent csinálok azzal a hajjal, amit el lehet képzelni. Tasmának úgy tűnik,
nem tetszik a dolog, mert felül, fölém hajol, a szemöldökei mérges pózt vesznek
fel, majd megkérdezi:
- Játszunk, kishölgy?
Mélyen a szemébe nézek, nem engedem, hogy hasson rám
az a jégkék szempár, amibe annak idején belezúgtam. Állom a tekintetét,
pislogás nélkül meredek az arcába, ami valljuk be, elég idegesítő tud lenni.
Elengedek egy halvány mosolyt, majd a tenyeremet az arcára helyezem, elkezdem
tolni, mígnem fel nem ülök, de a kezem még mindig az arcát nyomja. Valószínűleg
megérzi, hogy mire készülök, mert vad kapálózásba kezdd, de semmi esélye, a
kezem erős, nyomja el magától a blokkolni kívánt dolgot, a másik kezemmel a
haja felé nyúlok. Elfordítja a fejét, előrehajol, lefogja mindkét kezemet, a
földre taszít, ijesztően közel hajol, és a fülembe súgja:
- Vesztettél.
- Jól van, nyertél - adom meg magam, egy puszit nyomok
a karjára, mire enged a szorításon, pont annyira, hogy ki tudjam bújtatni a
kezemet, a nyaka köré fonjam, majd magamat felhúzva megcsókoljam. Ő viszonozza
a gesztust, és ajkamra tapadva felvesz a földről.