2014. szeptember 13., szombat

3. fejezet: Amikor megtalálnak

Reggel a nap első sugaraira csodálatos, sőt, felemelő érzés ébredni. Ilyenkor olyan szabadnak érzed magad, legszívesebben megölelnéd a napot, és minden tárgyat, ami szembe jön veled, de hát nézzünk szembe a tényekkel: ki ébred így? Azonban ma csak én szívom meg ennyire: nem, hogy a nappal ébrednék, de az első dolog, amit meglátok, a bátyám szája, miközben ordít, hogy mégis mit keresek a ruhásszekrényében?
Az ordítástól annyira megijedek, hogy a lábaim azonnal menekülő üzemmódba kapcsolnak, és kirúgom a ruhásszekrény oldalát. Na a csatazajra feljön apánk, és nézi, mi folyik ott: Fafej ordít a kredencnek, az utóbb említett tárgynak nincs meg az egyik oldala, valamint egy láb rugdalja a levegőt. 
-Mégis mi folyik itt? - nézi a csatatérré változott szobánkat apánk, odamegy a szekrényhez, félrelöki a bátyámat, belenéz a szekrénybe, és ordítani kezd: - Kislányom, mégis mit keresel a gardróbban? - és itt kitörik  vita. Én magyarázom, miért kötöttem ki a sifonérban, apa nézi, hogy hogy a viharba nem vette észre a törött ágyat, Fafej ordít, hogy mit keresek a szekrényben, tehát megvoltunk. A végére kikászálódok a szekrényből, pofán vágom Fafejet, hogy fejezze be az óbégatást, apához fordulok, majd a szívem mélyéről megkérdezem: - Tényleg elfelejtettél?
-Miről beszélsz, fiam? - hitetlenkedik apa.
-Még mindig a lányod vagyok - forgatom meg a szemem. Hihetetlen, hogy tizenöt év után még mindig nem tud különbséget tenni köztünk. - Tegnap a támadás után... Fafejjel jöttetek vissza a házba, engem pedig otthagytatok - sírósra változik a hangom. - Tényleg nem tűnt fel, hogy nem vagyok ott? - Kérdezem már elfojtott sírással.
-Ó, istenem - rogy le a széttört ágyamra apa. A romokhoz sétálok, és leülök mellé. - A... Azt hittem... Hogy meghaltál. 
-Mi... Mi van? 
-Mielőtt visszajöttünk volna, idegesen kémleltem a dombot, ahonnan tűzvörös fények jöttek. Tudtam, hogy ott vagytok, szóval érted, miért néztem pont arrafelé - bólintok. - Amikor megláttam Kőfejet futni...
-Istenem apa! - csattanok fel. - Nem igaz, hogy nem bírod megjegyezni, hogy én vagyok Kőfej!
-Bocsánat - emeli fel a kezét megadóan. - Tehát mikor Fafejet - itt eléggé megnyomja a nevet, mire megrázom a fejem, és visszanézek apa szeplős arcára - megláttam futni, gondoltam, jössz majd te is, de mikor öt perc múlva se jöttél, gondoltam el vagy veszve. Ijedt voltam, de nem akartam Fafejre a szívrohamot hozni, ezért azt mondtam neki, hogy már hazamentél.
-Micsoda?! - kérjük ki magunknak egyszerre Fafejjel. - Te bekamuztad nekem, hogy Kőfej már itthon van? - néz szemrehányóan apára a bátyám. - Miért nem mondtad el az igazat?!
-Én... Nem akartam csalódást okozni...
-Viccelsz?! Tudod mennyire örültem volna, ha tényleg nincs többé a húgom? - vigyorog Fafej, ez a kijelentése viszont szíven ütött, úgyhogy hűvösen megjegyzem, hogy "Én is szeretlek". 
-Szóval... Te aggódtál értem? - csillog a szemem, mert esküszöm, ilyet még sose hallottam apától. Van valaki, aki aggódik értem.
-Persze, hogy aggódtam? Csak... Csak nem baj? - ijed meg apa.
-Úgy szeretlek, apa! - vetem rá magam apára, és ölelgetni kezdem. 
-Én is szeretlek kincsem - zár a karjába. Fafej viszont csak most eszmél fel a bambulásból, meglát minket, és agya úgy fogja fel, hogy két ember a családodból ölelkezik, ergo családi ölelés, úgyhogy közénk ugrik, és ő is ölelgetni kezd mindenkit. 
-Na most hagyd abba a beceneveket apa - nézek rá, mire lemosolyog rám, és egy puszit nyom a fejemre. 
-Gratulálok az érzéki pillanathoz - tapsolást hallok a lépcső felől, majd mikor odafordulok, egy ismerős alak áll az ajtóban.

 

2 megjegyzés:

  1. Az eddigiek is jók voltak,ez is nagyon jó,folytasd tovább!

    VálaszTörlés

blog