22. Fejezet: Alice a köbön

A csillámpóni lázálomba azt hittem belehalok. De éppen készültem volna csendesen elslisszolni a Valhallába, mikor valaki felébresztett.
-Ki vagy, mi vagy? - motyogtam félálomban, miközben kiszedtem egy hajtincset a számból.
-Csak Rex, nyugi - mosolygott rám a barátom.
-Ja oké. És miért ébresztettél fel? - kérdeztem meglepetten.
-Az mondogattad, hogy "Hagyjál póni, csillámozd odébb magad!" - affektált Rex.
-Neeeeeeem - tiltakoztam, aztán eszembe jutott az álom, és röhögőgörcsöt kaptam. Komolyan ezt hajtogattam? "Csillámpóni, szállj le rólam, ingyom-bingyom táráttáááá..." - Na jó de.

-Hogy vagy? - kérdezte, miközben fel akart húzni, de felszisszentem, ami azt jelenti, hogy szállj le a karomról, mer' fáj.
-Őszintén? Elég rémesen. Kedvesen? Csodálatosan!
-Hajajj... Ez a kérdés már lassan unalmas lesz.
-Pedig sosem fogod megunni... Garantálom.
-Jól van. Akkor nem unom meg. - azzal nemes egyszerűséggel megcsókolt.
Miután kitisztítottam a fejemet (háromszor egymás után a falba vertem sisak nélkül), elbukdácsoltam a suliig. A nyakam még mindig nagyon fájt, és úgy éreztem, hogy nem bírom el a fejemet. Az arénában mindenki körülöttem ugrált, és aggodalmaskodott, de megnyugtattam mindenkit, hogy semmi problem, jól vagyok, túléltem, igen fáj, de elviselhető, nem, nem kell leütni a csillámpónikat, de rájuk ülhetsz, ha gondolod... Jó, majd beleképzellek, de nem akarlak... Szokásosan elkezdődött a sárkánytan következő untató órája. Hablaty épp a siklósárkány tüskéit ismertette (mintha még nem találkoztunk volna azokkal eleget...), mikor is toporgást hallottam.
-Lám, lám - kezdte egy furcsán ismerős hang. - A kis csipet-csapat.
És mikor megfordultam, szembetaláltam magamat örök ellenségemmel... Nem, nem egy csillámpónival... Ott állt teljes életnagyságában Alice Mardur!
-Te meg hol voltál eddig? - kérdezte 6 ember a nyolcból, Rex és Skyler csak a fejét forgatta, hogy miről van szó.
-Számít ez?! - kérdezte gúnyos hangon. - A lényeg, hogy itt vagyok! - vigyorgott, kezeit kinyújtotta, és úgy vigyorgott, mint egy tejbetök (bár azt sem tudom, hogy vigyorog egy tejbetök... Majd megnézzük egyszer). Szemrebbenés nélkül néztünk rá.
-Bocs, de épp óra van - közölte Hablaty, aki szúrós szemmel nézett rá a velem történtek óta.
-És? Ki a jakot érdekel? - nézett végig az osztályon. - Jó, nem szóltam.
-Miért jöttél? Oltogatni?- kérdezett Takonypóc, és furcsa arckifejezésre váltott: a szeme már jópár napja kancsal, és mindig vigyorog, most pedig egyenesen Alice szemébe nézett. Izzott a levegő, ha Takonypóc ölni tudott volna a nézésével, akkor Alice most kínok közt eltáncikált volna a pokol legmélyebb bugyraiba.
-Nem, de ha már felhoztad... - vigyorodott el, mi pedig felsóhajtottunk, és vártuk, mit fog ma kitalálni. - Hablaty, nem unalmas már a sárkánytan? Ja tényleg, a stréber sosem unja meg...
 Halvér, van egy kifejezés, úgy hívják, fogyókúra... Astrid, ha nem vetted volna észre, a kék bénán áll, és szánalmas, hogy összeöltözöl a sárkányoddal... Fafej, rólad egy fikarc rosszat nem tudok... Kőfej... Hmmm... Inkább nem mondok semmit, lemenne a nap, mire elsorolnám... És ki ez a két ágrólszakadt veréb? Engem hanyagoltok, és helyettem összeszedtek egy kékszemű macsót és egy zöld hippit rózsaszín csíkokkal a hajában? Nevetséges... Fafej, ha van időd, gyere át. Beszélni akarok veled - azzal haját átdobta a válla fölött (Pf....), és elviharzott egy "Al lelép!" kijelentéssel. Úristme.
Mielőtt estefelé elengedtem volna a bátyámat, a lelkére kötöttem:
-Mindent mondj el, amit hallasz!
Hajnali 2 óra felé már kezdtem aggódni, mert délután 6-kor ment el, de akkor beesett az ajtón. Vigyor ült a képén, és úgy éreztem, miközben beszélt, hogy azt képzeli, hogy egy szivárványon csúszik le épp egy virágmező kellős közepébe. Idilli kép.
Dióhéjban elmondta, hogy engem orrba-szájba szidott, de őt teljesen az ujja köré csavarta. És most járnak. Ami teljesen ledöbbentett. Fafej is gonosz lesz! Neeeeee!
A fájós nyakammal újra fájósan lépdeltem át Álomország kapuin. Ám most csillámpónik helyett Alice-ek jártak táncot körülöttem, miközben a "Boci boci tarkát" énekelték. 
És akkor még azt hittem, nincs vége mindennek.
Aha. Azt hittem.